Menü

Vajon kapok egy második esélyt...?

Ajánlom a Facebookon

Késett. Már tegnap meg kellett volna jönnie, de még nem jött meg, úgyhogy csináltam egy tesztet, hátha... Nem bírtam tovább! Azt írja a papír: három percet kell csak várni. Száznyolcvan másodperc. Szinte semmi, de ilyenkor mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Ültem a fürdőszobában, kezemben a kis műanyag pálcikával, és vártam, hogy megjelenjenek rajta végre azok a csíkok. Most is pont ugyanúgy, mint az előző hónapban, meg az előzőben, meg az azt megelőzőben.

Harminckilenc éves vagyok, az orvosom szerint egészséges, - bár a szakirodalom azt írja a petefészkem már lassulóban, - Ő azért türelemre int. Ahogy telnek a hónapok, és én újra és újra csalódottan veszem meg a következő adag tampont – remélve, hogy jó időre az utolsót, majd dobom ki a kis pálcikát a szemetesbe, akaratlanul is a meg nem született gyermekeim miatt sírok.

Nem arra az apró életre gondolok, akinek a fogantatására oly régóta várok, hanem azokra a kis lelkekre, akik nem születtek meg: az első, aki mostanában töltené be a húszat – ha akkor nem döntök másképpen. S a második, akivel éppen holnapra lettem volna kiírva, de elvetéltem pár hetesen… Siratom magamat, az első döntésem következményét. Mert nincs kétségem hozzá: amit az élet most rám oszt, azt a múltamnak „köszönhetem”.

Azokon az éjszakákon, amikor a legjobban elönt a kétségbeesés, rá szoktam gondolni. Újra és újra eszembe jut az a tavaszi nap, amikor azon a bizonyos teszten nem egy, hanem két csík jelent meg. Ma kiugranék a bőrömből, ha meglátnám, akkor azonban ugyanúgy kétségbeestem, mint most minden egyes hónapban, amikor megjön a menstruációm.

Tizennyolc éves voltam, a gimnázium utolsó évében jártam, és szerettem azt a fiút, aki az édesapja lett volna.


Mindent elsöprő diákszerelem volt, egyetemre készültünk, közös albérletbe akartunk költözni, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok.


Vigyáztunk, persze, hogy vigyáztunk. Nem szedtem fogamzásgátlót, mert nem akartam hormonokkal mérgezni magam, de bíztunk benne, hogy az óvszer is elég biztonságot nyújt. Tisztában voltam vele, hogy az egy százalék esély mindig ott van, de úgy voltam vele, hogy ha teherbe esek, azt a sors akarta így. Hogy én milyen naiv voltam!

„Még nincs is lakásunk, én is csak tanulok, nem tudunk majd megélni” – hozta fel az első ellenérvet a kedvesem, amikor a kezdeti sokkon túl volt.

„Miért nem vigyázatok jobban? Hogy fogsz így leérettségizni? Ki fogja felnevelni azt a gyereket? És mi lesz veled, ha nem mész egyetemre?” – fogadták a szüleim a hírt.

Tudtam, hogy igazuk van: se lakásom, se érettségim, se keresetem. Másrészt legszívesebben visszaüvöltöttem volna nekik:


nem értitek? Gyermekem lesz! Attól, akit a legjobban szeretek! Nem erőszakból, nem tévedésből, hanem szerelemből fogant! Akkor miért kellene elvetetnem????


Ehelyett álltam előttük, mint egy csaló, akit elkaptak, és védekeztem…

Anyu elvitt a nőgyógyászához, aki öreg, ráncos és komorképű volt mindvégig. Emlékszem a megsemmisítő pillantására, ahogy végig mér, mint egy kancát… Már meg sem lepett, amikor az első kérdése az volt: ugye nem tartja meg?

Egyedül a nagymamám értette meg, hogy mit érzek. Ő hét gyermeket nevelt fel egy kis falusi házban, ahol jó ideig a vécé is az udvaron volt. Nagypapa éjszaka is dolgozott, így a gyereknevelés teljes egészében rá maradt, de az, hogy akár egyet is elvetessenek, soha nem jutott eszébe. Pedig csak 17 éves volt, amikor az első gyereke született, és szegénységben, de szeretetben éltek...

Hetek teltek el így, a legmélyebb kétségbeesés bugyrában. Nem tudtam aludni, nem tudtam enni. Egyébként is hányingerem volt ekkorra már mindentől. (Mit nem adnék ma ezekért a rosszullétekért???!) Persze a gimnáziumban senki nem tudott semmit, de biztos voltam benne, hogy csak idő kérdése és kiderül a titkom. Szemlesütve jártam, pedig legszívesebben kikiabáltam volna: kisbabám lesz!!! Éjszakánként arról álmodoztam, hogy fogjuk hívni a kislányt – mert biztos voltam benne, hogy kislányom lesz – aztán arra gondoltam, milyen ruhácskákba fogom öltöztetni, hova fog iskolába járni, milyen lesz, ha nagy lesz. Persze mindeközben a család folyamatosan győzködött, hogy vetessem el, de én ekkor még ellenálltam. A végső csapást a párom jelentette, aki hetek hezitálása után megkérdezte, talán nem lenne-e mégis jobb, ha nem vállalnánk? „Hiszen később bármikor lehet még gyerekünk.” – mondta.


Egyedül maradtam a magzatommal, akinek ekkorra már a szíve is dobogott… Belegondolni sem mertem, mi fog ezután történni, pedig mélyen belül tudtam, mi vár ránk.

 

 

 

 

 

Még csak 18 éves voltam, tanulnom kellett, majd később munkát keresnem, és amikor eljön az ideje, akkor én is anya lehessek. Egyedül maradtam azzal a vággyal, hogy ez a kisbaba megszülessen.

Sosem felejtem a napot. Egy vidámnak tűnő tavaszi nap volt. Kint bontogatta a szárnyait a nap, az emberek mosolyogva jöttek-mentek az utcán. Én pedig szinte vonszolva anyámmal magamat indultam a hóhér kezébe. Anyu persze megállás nélkül győzködött, miért lesz ez mindenkinek így jó, de én már akkor tudtam: életem legrosszabb döntése következik. Nem volt erőm már tiltakozni, és a vágyaimon túl egyetlen ésszerű érvet sem tudtam felhozni. Talán jól esett volna egy kis vigasztalás, vagy legalább egy-két megértő pillantás a kórházban a nőgyógyászati osztályon, de ehelyett vádló vagy lesajnáló pillantásokkal jöttek-mentek körülöttem a nővérkék.

„Ha úgy döntöttél, hogy ilyen fiatalon szexuális életet élsz, vállald a következményeit” – ez volt az arcukra írva. És még sok minden mást is odaképzeltem, még évekkel később is rémálmaimban. Mert azóta is vissza-visszatérnek azok a napok.

Nem akartam velük vitatkozni. Minek is magyarázzam meg, hogy én ezt egyáltalán nem így terveztem? Nem vártam a megvető tekintetekre az orvosoktól, a hideg műtőre, ahol meztelenül feküdtem, amíg hatott az altató, miközben körülöttem arra készültek, hogy egy életet oltsanak ki bennem: a gyermekem életét. És nem vártam az ébredést sem, amikor csak feküdtem az ágyon, figyeltem, ahogy csöpög az infúzió, és már sírni sem tudtam. Nem voltam elég erős, hogy ezt a gyermeket megtartsam, és íme: olyan üres vagyok, mintha a lelkemet is kitépték volna.

A testi sebek hamar begyógyultak, de a lelkiek még sokáig mardostak. A kapcsolatom persze véget ért. Nem bírtam feldolgozni, hogy a párom nem állt mellém, nem védett meg bennünket. Aztán szép lassan eltemettem magamban gyermekem elvesztését. Az élet egy idő után, ha döcögve is, de újra elindult…
Egészen pár évvel ezelőttig, amikor megtaláltam Őt, a FÉRFIT, akivel 2 évvel ezelőtt eldöntöttük: itt az idő a gyerekvállalásra. Azóta rengeteg vizsgálaton estem át, mert nem jött a baba. Majd pár hónapja spontán elvetéltem. Orvosom bíztatott: ez nagyszerű jel, hiszen képes vagyok teherbe esni… :) Legalább ő optimista!

39 éves vagyok. Itt ülök a fürdőszobában és tartom a kezemben a negatív tesztet, és legszívesebben kiabálnék azzal a 18 éves lánnyal, aki voltam. De tudom, úgysem tudom megváltoztatni a múltat.

Akkor meghoztam egy döntést, mérlegeltem mindent és végül a családomra hallgattam. S hiába tudom ma már, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Mondanám, hogy legközelebb máshogy lesz, csakhogy könnyen lehet, nem lesz legközelebb. Mert akkor, 20 évvel ezelőtt nem tudhattam, hogy nem lesz második lehetőség...

'Második esély'

A fenti bejegyzést egy olvasónk juttatta el hozzánk, azzal a kéréssel, hogy ne írjuk alá nevét. Története és írása megfogott bennünket... Hamarosan olvashatjátok a következő bejegyzését meddőségéről, kezeléséről, orvosairól...

Ajánlom a Facebookon
  • Nincsenek hozzászólások

Belépés

close

A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel (cookie-kal) gyűjt névtelen látogatottsági információkat. A sütikről, engedélyezésükről és tiltásukról itt olvashat bővebben. További információ