Karácsony újragondolva - 11.

Karácsony ünnepét mindenki másként éli meg. Vannak, akik családjuk körében, vannak, akik inkább barátaikkal szeretik eltölteni az ünnepeket. Olyan is akad, aki inkább csak túl lenne rajta. Ami talán legtöbbünkben közös, az a karácsonyt megelőző, stresszes időszak. Fáradtak, túlterheltek vagyunk, nagy a nyomás, hiszen míg munkánkban 150%-osan pörgünk, szorít az idő, vásárolni kell ajándékokat, készülni a karácsonyi menüvel, fodrászhoz rohanni, gyereket intézni és még sorolhatnánk. Nekem is pontosan így telt minden karácsonyom 2012-ig.

Számomra a karácsony mindig egy szent ünnep volt, amit a szűk családommal szerettem eltölteni. Rengeteget készültem rá minden évben, már novemberben kigondoltam, kinek mit fogok venni, és december közepére rendszeresen be is csomagoltam gondosan mindent. Innentől már csak a lakás csinosítgatása, a díszítés, menü kitalálása várt rám. Így volt ez, mióta az eszemet tudom, egészen 2012-ig. 

11 éve, december 22-én jöttem ki a kórházból, túl egy közel egy hónapig tartó egyre romló állapotom, egy utolsó pillanatban végrehajtott életmentő műtéten, de még rengeteg megpróbáltatás előtt, 8 hónapos terhesen, egy életerős babával a hasamban, akire kicsit több, mint 6 évet vártunk. Ezen a napon megváltozott valami.

November végén kezdődött egy szűnni nem akaró fájdalommal. Elmentem a magánorvosomhoz, de elhessegetett, mondván semmiség, de azért, ha nagyon akarom, jöjjek vissza ünnepek után januárban. Kiderült: nem volt semmiség, és valószínű nem értem volna meg a januárt.

December 19-én reggel 7-kor minden kapcsolatunkat megmozgatva jutottam el egy specialistához, aki bár nem látott, érzett semmit, azt realizálta, hogy rosszul vagyok. A vizsgálatot követően az asszisztens kiültetett a váróba azzal, hogy két óra múlva jön vissza a doki, utána lehet menni ultrahangra, vérvételre. Jeleztem, rosszul vagyok, nem fogok tudni kiülni, szeretnék lefeküdni. Ők nem tudtak velem mit kezdeni, türelemre intettek. Kiültem hát, de a hetek óta tartó fájdalom és az akkor már 3. napja átvirrasztott éjszaka legyőzött: elájultam. Mire felmostak, lett ágy, ahova legalább egy időre letudtam pihenni a kivizsgálások sora előtt. Kora délután már a műtőasztalon voltam. A műtétet vezető orvos (alias megmentőm) csak ennyit mondott: "Amit maga kibírt, az nem emberi. Nagy szerencséje volt, hogy még időben elkaptuk..."

A műtétet követően picit felengedtem, de ekkor közölték: hónapokig tartó kezelések várnak rám, ami nem biztos, hogy kellemes lesz. Ekkor még nem tudtam, miről lesz szó. Az elengedésem napján még várt rám egy kontroll. Ekkor változott meg minden.

A kontrollvizsgálatot követően sokkos állapotban hívtam fel a nőgyógyászomat: nem vagyok túl jól. Az érzéstelenítést mellőző beavatkozás letaglózott. Nem tudom hogyan jutottam vissza a szobámba, de még rémlik, hogy nőgyógyászom nem kicsit kiakadva érkezett a kollégához, és a koraszülést is többször emlegette...

Egy helyi érzéstelenítés nélküli ambuláns beavatkozást végeztek rajtam el, amit - most már utólag tudom, lehetett volna másként is. A hirtelen, csontig ható fájdalom annyira meglepett, hogy gondolkodni sem tudtam. Átváltottam robotüzemmódra, és csak az járt a fejemben, hogy a gyermekemnek ne legyen semmi baja, hiszen még csak a 31. hétben járok. Magamról ekkorra már lemondtam, a fájdalom legyőzött, ami akkor több mint 1 hónapja minden nappalomat és éjjelemet behálózta, és amit akkor "ajándékba" kaptam. Nem voltam a magam ura, de a gyermekemért, aki már úton volt, mindent meg akartam tenni.

Ezután az "élmény" után nem sokkal elengedtek a kórházból, én pedig reménykedtem, vége van kálváriámnak. Végre készülhetek karácsonyra, végre együtt lehetek azokkal, akiket szeretek. S végre talán rendbe jön minden. Nem így lett.

Már szinte aznap jelentkeztek a tünetek: mint később megtudtam - elkaptam a kórházban klasszikusnak számító fertőzést, aminek következtében semmi nem maradt meg bennem. Szentestét még otthon töltöttem a családom körében, majd karácsony másnapján kerültem ismét kórházba, addigra kiszáradt állapotban. Ekkor törött el talán először a mécses. Kiszakadt belőlem a hetek óta tartó elfojtott fájdalom, sírás, és hisztérikus állapotban közöltem férjemmel: én ezt NEM akarom. Legyen elég, mert nem bírom! 

Idegen helyen voltam, senkit nem ismertem. Elzártak mindenkitől, mondván: nem tudják még, mi bajom... A kiszáradás miatt infúzióra kötöttek, és magamra hagytak. Csak a gyermekem volt a pocakomban és én. Emlékszem, Kásás életrajzi könyvét olvastam magányomban a kóházban... Így telt el pár nap. Közben jött sebész, újrakötözni a sebemet, de az infektológián még egy steril olló sem volt. Kaptam antibiotikumot, az infúziót már levették rólam. Emlékszem a menü egyik nap "isteni" paradicsomos káposzta volt, majd másnap tejbepapi. (A kartonomon nagy betűvel volt ráírva: laktózérzékeny, diéta!) De végül is mindegy volt, mit adtak, hiszen minden kijött belőlem...

Pár nap múlva hazaengedtek egy vagon lórúgás antibiotikummal, amelyre mindenhova rá volt írva: kismamák ne szedjék. Kérdeztem is, nem lesz gond? Nem, kaptam a szűkszavú választ. Maradt az ima. Kórház után egyből a nőgyógyászomhoz mentünk, akihez alig tudtam bemenni, annyira le voltam gyengülve. De végre lehetőségünk volt "találkozni" a kisbabánkkal, ha csak ultrahangon keresztül is, és legalább megtudtuk, hogy Ő jól van, és elvileg rendben fejlődik. Egy picit megkönnyebbültem. 

Aztán jött 3 hét borzalom... Semmi nem maradt meg bennem, a beleim gyulladtan, fájdalmasan löktek ki magukból mindent. Apukám külön passzírozta az ételt, válogatott falatokat téve bele, de semmi. 2 antibiotikum-kúrát, számtalan probiotikumot és praktikát követően beígértek egy 3. kórházi befekvést vénás antibiotikum kúrával és egy esetleges szülésmegindítást, mivel a súlyom már a teherbeesési súlyom alatt járt, miközben elkezdtem a 9. hónapot. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor azt mondtam: ELÉG!
A 6. érzékem sugallatára elkezdtem kefirt enni. Evés előtt, alatt, után... Pár nappal később, már megpróbálkoztam mást is enni, mint csirkehúst zöldséggel. És láss csodát: bent maradt! Január 13-a volt a napja, amikor végre negatív lett minden eredményem. Ez volt a 3. teszt. Ekkor már beszélhettünk arról, hogy szülhetek az eredeti orvosomnál, abban a kórházban, ahol már jó pár osztályon ismertek.

Kitűztük a császár dátumát, mivel szülésről szó sem lehetett. Kaptam napra pontosan 1 hónapot, hogy megerősödjek. Van egy kép erről az időről, amikor sétáltatjuk a kutyánkat a havas időben. Emlékszem, hogy a kórházakon, orvosi vizsgálatokon kívül ez volt az első sétám szabad levegőn 1 hónap után, relatíve jó állapotban.

A szülés rendben ment, és egy gyönyörű, egészséges gyermekünk született, egy igazi kis csoda! Én még akkor átestem egy újabb műtéten, remélve, az utolsón, s bár sikerült hízzak pár kilót, a szülőszobáról végtelenül legyengült állapotban jöttem ki, de mégis: boldogan! Megszületett a gyermekünk, és egészséges! Hihetetlen gyorsasággal és mennyiséggel indult meg már másnap a tejem, csodálkoztak is az osztályon. Majd megtapasztaltam a szülészeteken lévő ápolónők 'kedves' oldalát is:

- Anyuka, nem hozott mellszívót?? 
- Nem, anyuka nem hozott. 
- Ejnye, anyuka, hát nem járt maga szülésfelkészítőn??? Hogy készült fel a baba érkezésére??
- ...

Erre nem készültem, válaszoltam magamban. Helyette megjártam a sebészetet, nőgyógyászatot, fertőző osztályt, de mindez nem számított, mert egészséges gyermekünk van!
Ekkor, hogy már meg volt a kisbabám és tudtam, minden oké vele, már nem érdekeltek sem a beszólások, sem a

megjegyzések. Pedig ezután jött csak a fekete-leves! Az első műtétet számtalan további műtét, és még több - az elsőhöz hasonlóan - fájdalmas beavatkozás követett, melyet 2 altatás kivételével, minden érzéstelenítés nélkül hajtottak végre. Hetek, hónapok, amelyek másról sem szóltak, csak a várakozásról és a csontig ható fájdalomról. (Új kezelőorvosomtól ma már tudom: ragaszkodhattam volna az érzéstelenítéshez, nem kellett volna beletörődjek - Te se törődj bele!) Többször ügyeleten kötöttem ki, újszülött gyermekemet hátrahagyva, mivel addigra lázas állapotba kerültem a gyulladásoktól. Az első műtéttől a kezelések végéig 8 hónap telt el. Ami kimaradt, és ma már okosabb lennék, hogy a rehabilitációra időt szánnék, mivel erre sajnos senki nem hívta fel akkor a figyelmemet. 

A történtek után átértékelődött bennem sok minden. Karácsony közeledtével már nem görcsölök azon, hogy áll-e a karácsonyfa, be vannak-e csomagolva az ajándékok, készen áll-e minden, ami ilyenkor szokás. Sokkal fontosabb dolgok kerültek előtérbe. Persze kész lesz minden Szentestére, de már nem ez a legfontosabb. 

Ezen a napon minden évben megállok pár percre és elgondolkozom az elmúlt egy éven. 2016-ban először megengedtem magamnak azt is, hogy visszaemlékezzek az eseményekre. Mindaz, amit átéltem, megtanított hálásnak lenni azért, amim van, és még arra is: betegként tudatosan kell haladjunk a betegúton, és ha kell, ki kell álljunk magunkért! Ha kell, orvost kell váltanunk, utána járni annak, hogy mi a gond, mert a fájdalom, bármilyen élethelyzetben is vagyunk, nem normális!

Munkámat azóta még nagyobb elszántsággal végzem, hiszen megtapasztaltam, milyen kiszolgáltatottnak, elesettnek lenni, sodródni az egészségügy útvesztőiben, átélni a poklot, a bizonytalanságot. Akkor jó lett volna, ha tudom: mi, miért történik, ahogy az is, mit tudok tenni magamért, hova fordulhatok, ha szükségem van segítségre. Ezt a segítséget szeretnénk csapatommal megadni Neked is, hogy tudd: bármilyen egészségügyi problémád, kérdésed van: az Intimához mindig fordulhatsz!

Írta: MK