Coming out - avagy miért szeretnék még mindig hinni az orvosokban?

Ajánlom a Facebookon

Hirtelen felindulásból elkövetett bejegyzésemet olvashatjátok - amely egy friss tapasztalat alapján, érzelemdús állapotban íródott.

Vegyünk egy átlagosnál egy-két fokkal egészségtudatosabb, magára odafigyelő nőt, aki eljár rendszeresen szűrésekre, s aki érzékenyen reagál testének jelzéseire, mivel számtalan komolyabb problémája volt már az elmúlt években, amin kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de túl jutott.

Csak aki már volt nagyon beteg ismeri az érzést, hogy milyen az, ha megint van VALAMI...

Hosszú hetek óta tartó, visszatérő nem túl kellemes problémával érkeztem haza egy utazásról, s bár háromnapos hétvégébe csöppentem, felhasználva orvosi kapcsolataimat gyors megoldást kértem egy orvos barátomtól. Kaptam is tüneti kezelésre fincsi antibiotikumot, nem keveset, viszont jó erőset, ami mindent kinyír. Nyilván jobb lett volna laborral kezdeni - ezt ő is elmondta, de a muszáj nagy úr.

A helyzet nem igazán lett jobb, ezért - jó prédikátorként - a hét folyamán felkerestem nőgyógyászomat, hogy nézzen meg, biztosan nem nőgyógyászati probléma áll-e a panaszok hátterében. Negatív UH, negatív vizsgálat. Hurrá, megint nem kell jöjjek egy darabig. Megbeszéltük, ha vége az antibiotikumnak csináltatunk egy teljes labort. Na de addig még kb. 8 nap.

Az állapotom egyre csak romlott, a panaszaim erősödtek míg nem péntek késő délutánra a meglévő tünetek felerősödése mellett újabb fájdalmak és romló közérzet jelentkezett. Telefon egyik orvosnak, másik orvosnak, sajnos csak hétfőn tudnak velem mit kezdeni, de akkor ilyen UH, olyan labor, és menjek, megcsinálják... Ok, várok, ráérek.

Telnek a percek, a tünetek egyre erősödtek, majd egy-két újabb versenyző is becsatlakozott a péntek estébe, csak hogy teljes legyen a kép: hidegrázás, remegés, vesefájdalom... Na, akkor hívjuk fel az ügyeletet, hátha mondanak valami okosat. Mondtak: ha nem lennék jobban, jó lenne, ha bemennék... OK. Fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, sok folyadék, mindjárt jobb lesz-mantrák. Nem lett.

Esti, jól leszervezett program kuka, irány: János Kórház urológia ügyelet - mert hát javasolták, és ekkor már kétrét görnyedve is elég zavaróan fáj minden...

Üres folyosó, légy se zümmög. Ablak mögül kiszól az ápoló:

- Maga telefonált?

- Igen.

- Üljön le, mindjárt jön az orvos.

Pár perc várakozás, orvos jön, messziről látszik, már a tartásából: utál, hogy itt vagyok. Megremeg a térdem, hisz tudom jól: az orvosok nem szeretik az ügyeletet, s még kevésbé a kívülről érkezőket... Ez van, nem jönnék, ha nem kellene. Nekem is lenne jobb programom. Sokkal jobb!

Rutinkérdések, 3x feltéve, hogy kitöltsük az időt. Feküdjön fel az asztalra! Hasi UH, csak vesére koncentrálva, 8 mp, de ebbe már a vetkőzés-öltözés is benne volt. Párbeszéd:

- Járt már urológián?

- Nem.

- És nőgyógyásznál?

- Ott igen, kedden. Minden negatív volt.

- És oda is ügyeleti időben ment?

- .....

(Nem ........, oda rutinból mentem, nem voltam rosszul. Csak ide jövök ügyeletre, hogy Önt, Tisztelt mindenható Doktor úr zavarjam a pihenésben. Mert jól esik bejönni, és focilabdát játszani. - Természetesen ez már csak fejben játszódik le, nem vagyok ilyen tökös kétrét görnyedve.)

A szuper-átvizsgálásba még egy rutin gyors-teszt is belefért, s ezt követő diagnózis: "Látom, hogy rosszul van, de nem kéne már. A vizelet negatív, úgyhogy ez ok. Nem tudok mit csinálni. Vegyen be fájdalomcsillapítót és igyon sok folyadékot."

S ezzel vége a vizsgálatnak. Papíron: minden negatív, has puha - amit nyilván ránézésre állapított meg, mert ha legalább megtapintotta volna, rájött volna, hogy olyan kemény (nem csak a plankoktól), s fájdalmas minden irányba, hogy egy misét csak megért volna. De nem. Talán jobb is így.

Végeztünk egymással.

És akkor jöjjenek az érzelemdús, végtelenül naiv gondolataim

Szeretnék hinni abban, hogy jó orvosok vannak a rossz, ki- és elhasznált egészségügyben. Szeretnék arra gondolni, hogy a hivatástudat jelent valamit. Én még hinni szeretnék benne! Ahogy az orvosokban is. Velük dolgozom nap, mint nap, nem is kevéssel. Van közöttük komoly, laza, jó fej, atyáskodó, alapos, de mindegyikre jellemző, hogy él-hal azért, amit csinál és még a tűz sem halt ki egyikőjükből sem. (Rossz fejekkel, kiégettekkel, negatív energiát kibocsátókkal nem tudnék mit kezdeni, ellenkezne minden porcikámmal...)

Persze ez más, itt a másik oldalról, ismeretség nélkül elég védtelen az ember. Átéltem már korábban, nem is egyszer hasonlót. Volt, akivel meg kellett komolyan küzdjek azért, hogy emberszámba vegyen, s olyan is volt, akit faképnél hagytam, mert finoman szólva sem volt meg a "kémia". Volt lehetőségem választani - amire mindig is bíztatok mindenkit: ha nem jön be, váltani kell. De erre, ügyeletben nem igazán van lehetőség.

Szeretnék továbbra is hinni az orvosokban, hiszen a munkám része a velük való közös munka. Szeretném továbbra is levenni az orvosok válláról a tájékoztatás terhét, a betegeknek pedig átadni a tudást, hogy jobban értsék saját testüket, működésüket, lehetőségeiket, s ne csesztessék felesleges kérdésekkel az orvosokat. De vannak napok, amikor - ha csak egy bejegyzés erejéig is, de elkedvtelenedek, és azt mondom: elmennek a búsba. Ezekért??? Az ilyen orvosokért? Minek? Aztán persze, mikor már a 2. fájdalomcsillapító végre hatni kezd, beburkolózva a meleg takaróba, ölembe a géppel rájövök: ő is csak egy ember, aki lehet letolta már az egész napot, túl van 2-3 műtéten, fáradt, otthon frusztrált.

És különben is! Azóta visszahívott az egyik ismerős főorvos, holnapra segít megoldást találni.