Amiről nem beszélünk..

"Mikor voltál utoljára mellrákszűrésen? Erről inkább ne beszéljünk... Bár tudom, fontos, meg menni kéne, de inkább ne is beszéljünk róla, mert olyan ciki, szégyellni való, intim. És különben is fáj, kellemetlen, félek tőle."
Én másként gondolom. Ezért beszélni fogok róla.

Ma elmentem a rendes évi szűrővizsgálatomra, mivel találtam valamit az egyik mellemben. Lelövöm a lényeget: megnyugtató eredményeket kaptam, nem ezért akarok róla beszélni. Sokkal inkább azért, mert szeretném megosztani veletek, milyen érzések voltak bennem: mit éltem át azóta, mióta megtaláltam a csomót, s mit éreztem a vizsgálat előtt, alatt és után. Mert bizony nem volt egyszerű elmenjek a kivizsgálásra, még úgy sem, hogy napi szinten női, nőgyógyászati témákkal foglalkozom. De elmentem. És utána gondoltam, megírom Nektek, hátha ezzel másokat is arra inspirálok: menjetek, amíg nem késő!

Fiatal lány korom óta részt veszek rendszeresen mellrákszűrésen, mivel 18 éves koromban műtötték mindkét mellemet jóindulatú daganatokkal. Egy másik bejegyzésemben majd erről az "élményről" is beszámolok, most érjétek be a mai "élményeimmel".

A megtalált papírjaim szerint másfél éve volt az utolsó mellrákszűrésem (mammográfia és ultrahang) bár egy éve voltam sima ultrahangon is. (Papírokkal nem vagyok jóban...) Ezzel együtt épp ideje volt a szűrésnek, többek között azért, mert találtam valami újat, valami oda nem illőt. Az első pillanatban, amikor megéreztem ujjaim alatt a csomót, megállt bennem az ütő: mi ez, mit keres itt? Mi dolga már megint itt egy új csomónak? S bármennyire is halogattam a rendes éves szűrésemet, az 'újjal' való első találkozást követően másfél hónap múlva bejelentkeztem korábbi orvosomhoz, Forrai doktorhoz. Nem írom le melyik klinikára mentem el, mivel számomra Forrai doktor jelenti a biztos pontot, nem az, hogy éppen hol rendel. Ahova ő megy, oda megyek én is. Megnyugtató, bizalomgerjesztő, hiteles, emberi és nem mellesleg kitűnő szakember. Kell ennél több?

Másfél hete kaptam az időpontot, s bár minden nap ott volt a fejemben - már csak 6, 5, 4, 3... nap van hátra, ma reggelre kumulálódott bennem minden ezzel kapcsolatos érzésem: ideges voltam, féltem, fejemben elköszöntem barátaimtól, elmondtam pár embernek, amivel még tartoztam nekik és készültem az "ítéletre". Számba vettem, hogy mi lesz a gyermekemmel, s ki fogja tovább vinni az Intimát, ha én már nem leszek. (Drámázásban mindig jó voltam!) Ahogy közeledett az esti vizsgálat ideje, úgy lettem egyre idegesebb. Aztán el kellett még ugorjak valahova a vizsgálat előtt, amikor is meghallottam az egyik kedvenc számomat: Alicia Keys - Empire State Of Mind - és ekkor ráeszméltem: akármi is lesz a vizsgálaton, élni akarok! Élni és tenni a dolgomat, boldogan, szorongások, felesleges idegeskedés nélkül - hiszem még azt sem tudom, mi lesz az eredmény.

Fél óra múlva megérkeztünk a rendelőbe férjemmel, ahol adatrögzítés, anamnézis után leültettek a váróban. Teltek, múltak a percek. Készültem lélekben a vizsgálatra, és ismét arrafelé terelődtek a gondolataim: mi lesz, ha esetleg rossz hírt kapok? Ismét megtisztítottam gondolataimat, és inkább arra gondoltam: rengeteg dolgom van még itt ahhoz, hogy bármit is feladjak, pláne, hogy még azt sem tudom, mi az a valami.

Mire idáig jutottam, szólítottak. Utolsó pillantást vetettem férjemre és bementem az öltözőbe. Itt egy végtelenül kedves radiológus fogadott, aki kikérdezett töviről hegyire. Volt mit mondanom... ;) Rákérdezett arra is, mikor volt az utolsó menzeszem - mintha ez nem egy alap kérdés lenne - mégis zavarba jöttem egy pillanatra. De aztán eszembe jutott: van egy saját fejlesztésű nőgyógyászati naptáram, és már vettem is elő az Intimán vezetett naptáramat, és már mondtam is neki a pontos dátumot. Itt éreztem először némi magabiztosságot, pedig már félmeztelenül álltam a vizsgálatra várva. Míg pár adatot rögzített a számítógépben segítőm, farkasszemet néztem a mammográfiai géppel. Mintegy szuggeráltam, hogy rendes eredményt mutasson, és ha lehet, ne bántson a kelleténél jobban. Eddigre már izzadtam, arcomat forróság öntötte el, lélegzetem, pulzusszámom megugrott. Gyorsan kimentem egy korty vízért, amit elnéző fél-mosollyal nyugtázott a radiológus, majd közölte biztatóan, ha kész vagyok, kezdhetjük. Kész voltam. Totál. Bár elfutni, elájulni nem akartam, csak túl lenni azon, amin muszáj. Mert ugye nem kétséges: muszáj évente eljárni szűrésre, ha tetszik, ha nem.

Odaálltam a géphez, ahol beállított segítőm a pontos felvételhez: "Vállat ide, fejet oda…." igazgatott egy ideig, majd egyszer csak elindult a gép. Ez az a pillanat, amitől a legtöbb nő fél, de gyorsan megnyugtatlak benneteket: nincs miért! Kellemetlen, de nem fájdalmas vizsgálat! S ha nem feszítesz rá, hanem megpróbálsz lazítani, gyorsabban kész leszel, mint gondolnád. (ha-ha-ha, lazítani..)

Közben gondolataim megint önálló életre keltek; nem épp a pozitív irányba. Mire túl lettünk az első képpel, kicsordult könnyem a visszafojtott izgalomtól, az idegességtől, s mindattól, ami perceken belül vár rám: az ÍTÉLET.

A radiológus végtelen kedvességgel kérdezte: "Segíthetek valamiben?" Mire én letörölgettem szégyenkönnyeimet, és közöltem vele: "Minden ok, csak 15 éves korom óta minden évben úgy jövök erre a vizsgálatra, mintha a halálos ítéletemre készülnék." S mire ezt kimondtam, picit meg is könnyebbültem. Olyan gyerekesen hatott az egész. "Rendben vagyok, folytathatjuk" - közöltem már bátrabban. Jött a másik mell, majd még két felvételt csinált másik irányból is a radiológus. Az egész nem tartott tovább, mint 8-10 perc, bár nekem akkor megállt az idő.

Némileg visszanyerve magabiztosságomat, beszédbe elegyedtem a radiológussal. Megkérdeztem, milyen érvekkel lehetne rábírni azokat a nőket, akik mindenféle okkal inkább eltolják, kihagyják a vizsgálatot? Kaptam egy-két tippet, de erről majd máskor... ;)

Vége lett a vizsgálatnak, s bennem megint feltört a gondolat: hamarosan itt az "Ítélet". De ekkor megláttam a felvételt magamról, s az én kedvenc emlőimről, amelyek tejet adtak gyermekemnek, mikor arra volt szükség, és megműtötték, amikor arra volt szükség. Csodálatos fekete-fehér felvétel tárult elém, kb. akkora, mint egy hatalmas strandlabda. A mell, amely magában hordozza a különböző elváltozásokat, s amiről még nem tudni, hogy miket rejt. „Tényleg jó mirigyes a melled” - hallottam valahol a háttérben, mire én megkérdeztem: lefotózhatom? (Nem kedves Olvasóim, nem mutatom meg a képet, de kerestem Nektek az interneten egy hasonló képet, ami remélem benneteket is lenyűgöz.)

- Kész vagy, felöltözhetsz! Kint le kellene ülni és hamarosan behívunk az ultrahangra - hangzott a rövid utasítás, de felöltözést követően még pár mondatra visszamentem beszélgetni a vizsgálatról és a látott képről.

Kint várt már rám a férjem, s izgatottan kérdezte:
- Na, minden ok, minden rendben?
- Nem, még nem tudom, csak a mammográfián vagyok túl, feleltem - egyre jobban beletörődve sorsomba, amit úgysem kerülhetek el.

Pár perc múlva szólítottak, most már Forrai doktorhoz. Ismét vetkőzés, majd vízszintesbe helyeztem magam egy félhomályos szobában, s megkezdődött a hosszú-hosszú percekig, talán órákig tartó vizsgálat. Arcom égett, szívem a torkomban dobogott. Itt is egy valami, igen, ez is meg van. Ez is és ez is.... Magamban szinte számoltam, hogy meg van-e mind, és ugye nincs sokkal több és több.... Néma csend. Fájóan néma. Szerettem volna megtörni a csendet, mivel egyébként sem vagyok az a hallgatag típus, de most valahogy nem jött ki hang a torkomon. Majd az ítélet Forrai doktortól:

- Itt minden rendben van. Darabra is, méretre is, szerkezetre is elhozta mindazt, amit tavaly produkált. - mondta szinte szórakoztatóan.
- Akkor ez most jó hír?" - motyogtam magam elé, még közel sem megkönnyebbülve.
- Igen, itt minden rendben. Jöjjön a másik, forduljon oldalt. - hangzott a rövid, de lényegre-törő mondat.

Na, gondoltam, itt van az, amiért ma többek között itt vagyok. Mindjárt meghallom az ítéletet. S igen, az ítélet hosszú, hosszú percekkel később elhangzott:

- Igen, ez egy valóban új, szép méretű csomó, de minden rendben vele. Egy ilyen mirigyes szerkezetű, fibroadenómákkal és pár apróbb cisztákkal teli mellben, az esetek 98-99%-ában ha új dolgot találunk, az is fibroadenoma lesz - hangzott az "ÍTÉLET" - ami mint egy feloldozásként hatott megviselt idegrendszeremre.

Ez a mondat úgy cseng azóta is a fülemben, mint a legszebb harang a templomban! Hát erre vártam eddig? Ezért izgultam ennyit? Igen, ezért. - adtam meg a választ, majd megköszöntem a fentieknek a közreműködést az egészségi állapotommal kapcsolatban.

- Mikor szeretne legközelebb látni a doktor úr? - kérdeztem laza egyszerűséggel.
- Egy év múlva elég lesz, de akkor is csinálunk mammográfiát. - hangzott el az ígéret, ami most nem is hangzott ítéletnek. :)

Mikor kiléptem az ajtón, pont úgy éreztem magam, mint egy győztes meccs után! Lejött rólam 5 kiló, újra levegőt kaptam, s visszanyertem életkedvemet. Arcom lassan elkezdte visszanyerni eredeti színét, hőmérsékletét. Gondolataim szárnyaltak! Elhatároztam, hogy az első, akivel az eredményemet megosztom: Halom Bori lesz, aki a Mellrákinfó Egyesület Alapítója, vezetője, és akit kértem: szurkoljon ma nekem. Köszi Bori ezúton is! :)

Ma mellrákszűrésen voltam. És jövőre is megyek. Nem ígérem, hogy nem fogok izgulni előtte. Nem ígérem, hogy nem lesznek negatív gondolataim, amiket persze megpróbálok pozitívra cserélni. De ígérem, hogy elmegyek magamért, és a családomért. S az úton már csak babonából is Alicia Keys - Empire State Of Mind című száma fog üvöltve szólni, hogy érezzem: ÉLEK!

S amiről nem beszélünk, pedig kellene: Te, mikor mész legközelebb mellrákszűrésre?

Oszd meg velünk érzéseidet, esetleges félelmeidet, kérdéseidet hozzászólásban!