Az abortusz negatív pszichés következményei

Ajánlom a Facebookon

Az abortusz azon témák egyike, amely senkit nem hagy hidegen, valamilyen véleménye mindenkinek van róla. Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy távol áll tőlem voksot tenni mellette vagy ellene. Ehelyett inkább az egész döntéssel járó pszichés folyamatot, magát a döntést befolyásoló tényezőket szeretném kicsit megvilágítani. Azokat a tényezőket, melyek bár fontos szerepet játszanak a döntési folyamatban, mégis keveset foglalkozunk velük.

Szerző: Tengelics Helga | Pszichológus |

Az abortusz csapdájában – negatív pszichés hatások

Első pillantásra talán furcsának tűnhet a cím, hiszen úgy gondoljuk, hogy a magunk által meghozott döntésnek, a saját választásunknak nem lehet ránk, vagy a családunkra nézve negatív hatása. Pedig bizony lehet. Elsőnek jelentkezik a bűntudat, aztán az önvád, majd mindez párosulhat szorongással, levertséggel, súlyosabb esetben komplett poszttraumás stressz szindrómával.

Kezdjük azzal, hogy sokan nem veszik ugyanis számításba, hogy egy nő nem jókedvében hoz meg egy ilyen nehéz, s mondjuk ki: az egész életére befolyással bíró döntést. Egy nem tervezett terhességgel kapcsolatban általában ambivalens érzések jelennek meg: akarja is a nő a babát, meg nem is. A dilemma aztán tovább gyűrűzik, s a végső döntés a látszat ellenére nem mindig a nőé. Azt gyakran nem saját meggyőződésétől vezérelve, hanem kényszerből hozza a család vagy a partner unszolására, esetleg a szégyentől, a társadalmi izolációtól való félelem miatt. Az senkinek eszébe sem jut, hogy a nő a gyermeke elvesztése mellett mi mindent – beleértve sokszor a partnerét is – veszíthet. Elsőként az önbecsülését, a saját magáról addig alkotott pozitív énképet. A környezet kimondva vagy kimondatlanul „gyilkosnak” kiáltja ki, ami önmagában is egyenes út lehet az önvádhoz, vagy önsorsrontáshoz.

Az abortusz pszichés következményei - Intima.hu

Sok nő számol be az abortuszról való döntés kapcsán arról, hogy mindennél jobban vágyott egy bíztató szóra, vagy mozdulatra. Legalább egy hajszálnyi reményre, hogy abba kapaszkodva vállalhassa a gyermekét. Hogy elég lett volna, egy „valahogy majd csak megoldjuk”, vagy egy „nyugi szívem, minden rendben lesz”. De egy „én nem akarom ezt a gyereket, és ha megtartod, akkor én elhagylak” kijelentésre vajon hány nő vállalja a terhességet? Bizonyára akadnak ilyen bátor nők is, s ők minden tiszteletet megérdemelnek. Ám ezzel együtt sincs semmi jogunk ítélkezni azok felett, akik nem szeretnének egyedül gyermeket vállalni. Főleg nem esetleg nagyon fiatalon, szinte gyermekfejjel.

Fokozottan kiemelném tehát a kérdésben a partner vagy férj felelősségvállalásának a kérdését. Az abortuszhoz vezető úton alapkő lehet a partner első reakciója. A felelősségvállalás csúcsa a „dönts, ahogy akarsz, drágám, rád bízom, de…” állásfoglalás. Még nehezebb a helyzete azoknak, akik partneri támogatás hiányában nem számíthatnak családi vagy baráti támogatásra sem.

Kikerülhetetlen és egyben végső szakasz az abortusszal járó egészségügyi procedúra: a megalázó bizottsági kérdések kereszttüzén át az egészségügyi dolgozók, főként védőnők és nővérek lekezelése, kimondott vagy kimondatlan megvetése. Az empátiának vagy megértésnek sokszor még a szikrája sincs meg. Kivételek persze vannak itt is, s nekik köszönet jár az emberi bánásmódért, kedvességért. Korábban, amikor a beavatkozás hosszabb kórházi tartózkodást követelt meg, az elhelyezés során még arra is ügyeltek, hogy az abortuszra készülő nők szobája ne essen túlságosan távol az újszülött osztálytól. „Hátha meggondolják magukat a nők” alapon.

S hogy mi lenne a megoldás?

Mindenekelőtt felvilágosítás és információnyújtás a lehetőségekről a bajba jutott nőknek akkor, amikor arra szükség van. Több megértés ebben a szorult helyzetben, és az ítélkezés mellőzése. Tudják, „az vesse rá az első követ”...

Elengedhetetlen lenne a férfiak bevonása is a felelősségteljes döntésbe. Merthogy a fogantatáskor ők is jelen voltak. Jobb esetben jelen is lesznek.

Kiemelten hangsúlyoznám a védekezés fontosságát is. Ma már mindenki megtalálhatja a számára megfelelő védekezési módot legyen szó bármilyen kapcsolati minőségről vagy korosztályról. Sem a megszakítás, sem a naptármódszer nem nevezhető védekezési módnak. Utóbbi a termékeny napok megállapításához tökéletes. A szexuális felvilágosítás és a pszichoedukáció szintén sokat segíthet a megelőzésben.

Lényeges, hogy soha ne kezeljük az abortuszt utolsó védekezési lehetőségként, mint ahogy soha ne kezeljük a védekezés kérdését sem könnyelműen! Még a legnagyobb körültekintés mellett is érhet minket meglepetés, de legalább mondhassuk el azt, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Az őszinteség és felelősségteljes hozzáállás is alap kellene, hogy legyen mindkét fél részéről egymás irányába.

Végül, ha nem marad más megoldás, és mégis az abortusz mellett kell döntenünk, engedjük meg magunknak a veszteség feldolgozását. Mert ez is veszteség. Merjünk bocsánatot kérni. Merjünk megbocsátani is. Akár segítség bevonásával. Következő cikkünk ehhez nyújt segítséget.

Írta: Tengelics Helga Pszichológus