A média életveszélyes fegyver

Ajánlom a Facebookon

Közös cél az összefogás, az álhírek és szenzációk tengerének gátat szabni, amihez a média nem lehet partner— ez lehetne, lehetett volna a konklúziója annak a kerekasztal beszélgetésnek, amelyet az Egészség Hídja összefogás és a MentsManust mozgalom hívott össze a mára hagyományt teremtő lánchídi mellrák elleni séta kapcsán.

A kerekasztal résztvevői ugyan elismerték a felelősség fontosságát, de többnyire a magyarázatokat keresték arra, miért tud ez a fegyver sokszor éppen visszafelé elsülni.

Etikusan meddig mehet el egy sajtóorgánum? Álhírek, szenzációhajhászás, avagy hol a média felelőssége?

Napjainkra vitathatatlan tény, hogy a média rendkívüli hatással van az életünkre, gondolataink alakítására, döntéseinkre. Ezt az erőteljes befolyásolási lehetőséget fontos célokra is fordíthatjuk egy-egy jól irányzott cikkel, interjúval. Hogyan segíthet a média az egészségtudatos életmód és szemléletformálás kialakításában? Milyen felelőssége van az online és offline médiumok újságíróinak és szerkesztőinek a témában? Kifizetődő-e az ez irányú tájékoztatás, vagy inkább szélmalomharc a fontosabbnak ítélt egyéb hírekkel szemben? Kizárólag az egészség-témájú szakmédiumok számára érdekes a témakör vagy bármely orgánumban helyet kaphat egy egészséges életmódra ösztönző anyag?

Ezekkel a kérdésekkel harangozták be a szervezők a beszélgetést, amelyet Bus István, a Playboy főszerkesztője vezetett, beszélgetőpartnerei pedig Szabó Emese a Magyar Nemzet, Hanula Zsolt az Index újságírói, dr. Bodolai László, egyebek között az Index jogásza, illetve e sorok szerzője, Kun J. Viktória a 168 óra képviseletében. Az összefoglaló kissé személyes hangvételű, lehet túlzottan kritikus is, de azt gondolom, minden fórumon az offenzív fellépés lehet csak előremutató.

A pódiumon mindenki igyekezett a saját történeteivel bizonyítani, hogy felveszi a kesztyűt az álhírekkel szemben, ezzel pedig sokszor akár sajtópereket húz a maga, illetve munkaadója nyakába. Hogy milyen szélmalomharc folyik a sarlatánokkal, az orvostudományt támadókkal szemben és hogy mennyire tehetetlen ebben mindenki. Mert az egészségügyben kicsit sem jártas szerkesztő a hírre ugrik, és máris elindul a lavina. Az újságírónak, riporternek ott a dilemma: megírja-e, vagy, hogy írjon a hamis ígéretekről, az áhított csodamódszerekről úgy, hogy ne éppen felületet adjon nekik. Mert elindul a pro-kontra érvelés, és végül mindkettő azonos súllyal kerül a reflektorfénybe. Hogy sokszor még a jó szándékú ,,médiamunkás” sem tud kellően felvérteződni a sokszor egészen más eszközökkel manipuláló csalókkal szemben. És gond, hogy mindinkább kivész a ,,szakújságíró”, aki kontrollt és irányt tudna adni ezekben a kérdésekben. Elhangzott az is, hogy

nincs kapacitás a hírek ellenőrzésére (???),

és úgy vélem, ez a legsúlyosabb mondat ebben a kérdésben.

Én azt gondolom és képviseltem a beszélgetés során is mindvégig, hogy mi, egészségügyi újságírók vagyunk a híd a szakma és a szerkesztőség, illetve a nyilvánosság között. A mi dolgunk, hivatásunk, ha úgy tetszik kötelességünk, hogy szűrjünk és a szakmailag hiteles információkat, híreket juttassuk el az emberek felé.

e-kommandó - Intima.hu

De tovább is mentem. Megfordítottam a kérdést: meg kell tanítanunk az olvasókat, nézőket arra, hogy maguk is fel tudják ismerni, mi az, ami hiteles és mi az, ami szemfényvesztés, vagy egyszerűen hamis. Hogy megtanulják, mit tegyenek, hogy tudják, hol és hogyan szerezzenek információkat. De talán a legfontosabb, hogy lassan visszaépüljön az orvos, beteg bizalmi viszony, hogy a kommunikáció hiányában ne is kényszerüljenek az internetről és a híradásokból ,,gyógyulni”, vagy a gyógyulás útjait keresni.